Az összefogás létrejött, de a megújulást elszabotálták

Mélyen elszomorított egy mai hír, ami arról szólt, hogy kik kapják meg Dobrev Klára, Márki-Zay Péter és Karácsony Gergely fel nem vett parlamenti mandátumait. Nem csak azért, mert Szél Bernadett képviselőtársam – aki a legnagyobb arányban nyerte az előválasztást, illetve sokkal jobb eredményt ért el egyéni jelöltként, mint az ellenzéki pártok közös listája – végül nem kerülhet be az Országgyűlésbe, sokkal inkább azért, mert ez a hír sokat elmond az úgynevezett összefogásról is.

Hangsúlyozni szeretném: ebben az írásban nem a három, listáról most mandátumhoz jutó képviselő személyével kívánok foglalkozni – főként, hogy kettejük közéleti tevékenységéről semmit nem tudok –, hanem az ellenzék belső működésével szemben kívánok kritikát megfogalmazni! Ezzel a döntésükkel szerintem ismét megmutatták, hogy semmit sem tanultak és szeretnék, ha mindent elfelejtenének nekik a választóik. A pártok vezetői számára fontosabb volt saját pozícióik megtartása, mint a megújulás, az ellenállás,  a korrupció elleni fellépés hitelességének üzenete. 

Mi is történik éppen? A pártok alkudozásának eredményeképp kapott egy plusz képviselői helyet az LMP, hogy frakciót tudjon alakítani, pedig egykori pártom társadalmi támogatottsága ezt egyáltalán nem indokolja. Kapott egy plusz mandátumot a nem túl fényesen szereplő Jobbik is, így a képviselőcsoport létszáma már majdnem eléri a Momentum-frakció méretét. Nagyjából mindenki elégedett lehet, lesz frakció, lesznek mindenféle parlamenti pozíciók, újabb négy év biztosítva van – csak az ország nem halad ezáltal előre. 

Némi reményt ad, hogy tudomásom szerint még tárgyalások zajlanak arról, hogy az ellenzéki pártok – az LMP kivételével – képviselői továbbra is ugyanúgy részt vesznek-e a parlament eljátszásában, mint eddig. Ha végül jó döntést hoznak, akkor lesz esélye annak, hogy a következő választás jobban hasonlítson egy valódi választásra. Alább azonban utoljára még szeretnék néhány szót szólni a képviselői helyek elosztásáról. Sajnos ez csak évek múlva lesz megint aktuális és csak akkor, ha a következő években nem játsszuk tovább a díszellenzék szerepét.

A tragikus választás másnapján már írtam arról, hogy az ellenzéknek három feladata lett volna: az összefogás, a megújulás és az ellenállás. Az első formálisan sikerült ugyan, de be kell látni, hogy ebben is voltak hiányosságok. Es nem véletlen hibákról van szó, hanem egy nagy hazugságról, amivel önmagunkat csaptuk be. Az egész konstrukció – már az előválasztás szabályainak megalkotásától kezdve – arra volt kitalálva, hogy megkerülhető legyen a második feladat, a megújulás.

Bárki bármit mond, az előválasztás jó eszköz volt, a gond nem abból fakadt, hogy elindulhattak civil jelöltek is (már akit engedtek), vagy hogy közvetlenül választottunk miniszterelnök-jelöltet (szerintem nem mond igazat, aki szerint egy másik jelölttel nagyságrendileg más eredmény született volna). A hiba ott volt, hogy a pártok valójában az egészet nem gondolták komolyan, a győzelemre esélyes felállás keresése helyett azzal voltak elfoglalva, hogy saját, ellenzéken belüli pozícióikat megerősítsék vagy megtartsák.

Rögtön ott kezdődött, hogy kimondták: ez egy hatpárti buli, csak az szállhat be, aki befogadó nyilatkozatot kap valamelyik párttól. Aztán deklarálták azt is, az eredménytől függetlenül mind a hat résztvevő pártnak lesz parlamenti frakciója. Mi ez, ha nem görcsös ragaszkodás a status quóhoz? Ezt a célt szolgálta az is, hogy a jelöltállítás alkudozássá alakult: a pártok a választók megkérdezése helyett inkább a megszokott egyezkedéssel próbálkoztak. Így eshetett meg az is, hogy zuglói ellenfelemet a Momentum és az MKKP kivételével minden párt támogatta, és csak akkor faroltak ki mögüle, mikor már biztosnak tűnt a veresége. 

Az egész folyamat igazán csúnya része viszont a listaállítás folyamata volt, ami nem véletlenül húzódott olyan sokáig. Mintha megsejtették volna a pártvezetők, hogy a végén csak 19 egyéni mandátumot fognak szerezni, így nagyon felértékelődtek a listás helyek. Ide lehetett elhelyezni a pártvezetés tagjait, a szürke háttérembereket, azokat, akik valamiért mindig képviselők kell legyenek, még ha el sem indulnak vagy mindig kikapnak. A listaállítás az igazi, pártpolitikusnak való feladat: alkudozás, egyezkedés azokban a bizonyos sötét szobákban, a választók megkérdezése nélkül. Független képviselőt még véletlenül sem engedtek befutó helyre, azt sem, aki az elmúlt években megmutatta, hogy az aranyozott parlamenti falakon kívül is lehet érdemi és hasznos ellenzéki munkát végezni.

Ha valaha le szeretnénk váltani a NER-t, akkor biztosan másként kell csinálni az összefogást, hogy aztán lehessen belőle megújulás és legyen ellenállás is! Most még nem tudom, milyen helyzet lesz 2025-ben, de mai ésszel azt kell mondanom, hogy az előválasztást érdemes lenne még jobban kinyitni, nem hat párt exkluzív játékaként tekinteni rá. Meg kell adni a lehetőséget az indulásra mindenkinek, aki úgy érzi, mondanivalója van a választópolgároknak! És igen, beleszólást kell adni a választóknak a listaállításba is! Vannak erre jó módszerek, nem ördögtől való ez – feltételezve, persze, hogy a cél nem a status quo fenntartása, hanem a valódi változás.