Az egyetlen út, ha a rendszer ellenzéke leszünk, nem a része

Hétfőn megalakult az új Országgyűlés, rajtam kívül minden képviselő letette az esküt. Jól megfontoltam, tudatosan távol maradtam, nem kívántam legitimálni a rendszert azzal, hogy ünneplőbe öltözve meghallgatom Áder Jánost meg a választási bizottság elnökét, amint elmondják, hogy minden a legnagyobb rendben volt a választásokkal. Ugyanebből a megfontolásból nem vállalok semmilyen pozíciót az Országgyűlésben, még bizottsági tagságot sem, így ebben a ciklusban is én leszek a legkevesebbet kereső képviselő.

Tisztában vagyok vele, hogy a kivonulásnak lesznek az anyagiakon túlmutató következményei is, például újra jön a propaganda – múlt vasárnap az M1-en négyperces riport volt erről –, hogy én nem dolgozom, de felveszem a fizetésem meg a többi. Ezeken csak nevetni tudok, és akik követik a munkámat, azok tudják, mire gondolok. Az előző ciklusban évi legalább 70 ezer kilométert utaztam az ország minden szegletébe, számtalan korrupciós esetet bemutattam, összegyűjtöttem 680 ezer aláírást, aztán – mintegy mellékesen – megnyertem egy előválasztást és egy parlamenti választást. 

Bárki bármit mond is, a képviselő munkája nem csak az Országházban zajlik – a mai parlamenti viszonyok mellett pedig főleg nem ott kellene üldögélni, hiszen ott semmit nem lehet elérni. A fideszesek pontosan tudják ezt, hiszen pont ugyanazt kérik most rajtam számon a távolmaradásomat a „nem jár be a munkahelyére” mantrával, miközben 2010 előtt a szocialisták próbálták ezzel támadni a jelenlegi miniszterelnököt. Az MTI archívuma tele van ehhez hasonló közleményekkel, érdemes rákeresni. Pont annyira érdekel most ez engem, mint amennyire Orbán Viktort érdekelte annak idején. 

A lényegnél, a most felvállalt távolmaradásomnál maradva: sokan kérdezik, és mégis mit érek el azzal, ha lemondok a szereplési lehetőségről és a plusz pénzről? A kérdés költői, én is azt válaszolom rá: önmagában semmit! A kivonulás ugyanis nem egy eszköz, hanem az új ellenzéki politika egyik alapvetése. Nem lehet hiteles az az ellenzéki politika, amely elfogadja a jelenlegi, eltorzított rendszerben létrejött választási eredményt! Ahhoz, hogy leszámoljunk az eddigi kudarcok okaival és bármi újhoz kezdjünk, először is ki kell mondanunk, hogy mi a rendszer ellenzéke vagyunk, nem pedig annak része. 

Nem példa nélküli az ehhez hasonló, tudatos kivonulás vagy távolmaradás. A brit parlamentben elvileg ma is van hét, Észak-Írországban megválasztott képviselő, akiket soha, senki nem látott a Westminsternek a közelében sem. Az ír republikánus Sinn Féin ugyanis több mint száz éve a magáévá tette az „abstentionism” vagyis tartózkodás politikáját. Jelöltjei 1918 óta rendre elindulnak a választáson, meg is nyernek választókerületeket, de aztán nem utaznak Londonba, hiszen képviselőként esküt kellene tenniük a királynak/királynőnek, vagyis el kellene ismerniük a megszálló hatalmat. 

Mielőtt bárki felszisszenne, nem hasonlítom a magunk helyzetét Észak-Írországhoz – hiszen nem vagyunk idegen megszállás alatt –, ez csak egy példa, ami talán segíti a megértést. Ugyanakkor igaz az is, hogy a Sinn Féin alapítója, Arthur Griffith az 1848/49-es forradalom bukása utáni Magyarország passzív ellenállását tartotta példának. Egyebek mellett azt, hogy 1861-ben Ferenc József császár hiába akart összehívni egy közös parlamentet imitáló birodalmi tanácsot, a magyarok nem delegáltak oda követeket (a csehek pedig később vonultak ki). 

A leggyakoribb érv a parlamenti jelenlét mellett az „erőforrásokhoz” való hozzáférés, vagyis a pénz. Ebben van egy kis részigazság, hiszen a politika pénzbe kerül, és is az országgyűlési keretből fedezem a kiadásaimat, ebből fizetem a munkatársaimat. A frakciók is alkalmazhatnak embereket, van ellátási keretük. A mindenféle díszpozíciókért járó pluszpénzt viszont a képviselők nem a költségeikre kapják, hanem személyesen, tiszteletdíjként. Kétlem, hogy bárki ebből komolyabb összeget fordítana működésre, már azon kívül,hogy befizeti a pártjának a kötelezően elvárt „tagdíj kiegészítést”.

A fizetett politikai pozíció ugyanakkor egy csapda: egzisztenciális függésbe kényszeríti a képviselőket és a pártokat is. Orbán ezt is jól kitalálta, mikor megemelte a képviselők bérét, ugyanakkor megtiltotta nekik, hogy más, polgári foglalkozást űzzenek (nem véletlen, hogy Budai Gyula azzal próbált támadni engem, hogy időnként helyettesítek az állatorvosi rendelőmben). Így mindenki része lesz a rendszernek, még az ellenzék is, hiszen anyagilag függővé válik. 

Egészen egyértelművé válik ez, ha megnézzük, miből gazdálkodnak az ellenzéki pártok. A 2021-es beszámolók még nem állnak rendelkezésre, de a ’19-es és ’20-as adatok világosan mutatják: a tagdíjbevétel a legtöbb esetben elenyésző, a pártok pénze az állami támogatásból, vagy a fizetett pozícióban ülő embereik befizetéseiből származik. (A legtöbb tagdíjbevétellel a DK büszkélkedhetett 2020-ban, de ez a 27 millió forint is csak 6 százaléka volt a teljes költségvetésüknek.) Ez megint csak függővé teszi őket a rendszertől, és azt is megmutatja, hogy alig van tagságuk, nincs társadalmi beágyazóadottságuk.

Már 2020 májusában megírtam: „Egyszerűen nem engedhetük meg, hogy a kormány pénzzel zsarolja az ellenzéket. Mert jelenleg ez történik: ha az ellenzék nagyon ugrál, csavarnak egyet a satun: jön az Állami Számvevőszék és elveszi a költségvetési támogatást valami adminisztrációs hibára hivatkozva; vagy elveszi maga a kormány, a járványveszélyre hivatkozva.” És már ekkor megmondtam: „Kérni valójában nem szégyen, hanem az ellenzék előtt álló egyetlen út – már ha valamit kezdeni akar azon kívül, hogy felháborodva szónokol az ülésteremben, amíg csak meg nem vonják a szót.”

A díszpozíciók elosztásánál is látszott az ellenzék kiszolgáltatottsága, hiszen Kövér László megtehette, hogy a jelöltek közül kihúzta a neki nem tetsző neveket. Vagyis azt is a Fidesz dönti el, az ellenzék soraiból ki milyen posztot viselhet. Erre nem lehetne más választ adni, mint otthagyni az egész cirkuszt. Ez lemondással jár ugyan, de a kivonulás politikája nem egy taktika, hanem az alapvetés. Csak a hatalomtól való teljes függetlenség lehet a biztosíték arra, hogy valóban a rendszer ellenzéke legyünk, ne pedig annak részévé váljunk. Ezért javasoltam ezt a pártoknak, és ezért valósítom meg én magam akkor is, amikor ők nem merik. Mert ez a kibontakozás egyetlen lehetséges útja. 

Oszd meg, válassz platformot!

One thought on “Az egyetlen út, ha a rendszer ellenzéke leszünk, nem a része

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük