Többen kérdezték (és a fideszes propaganda is megtalált ezzel), hogy mit szólok az MMM amerikai pénzügyi támogatásához, ezért összeszedtem néhány gondolatot:
Óriási dilemma ez, hiszen olyan ellenféllel kellett (és kell ezután is) felvenni a harcot, akinek rakétavetői vannak, nekünk meg legfeljebb fakardunk. Persze, ha megpróbál valaki pult alól szerezni egy ócska puskát, akkor azonnal lecsapnak rá, hogy fúj, ez illegális!
Szerintem ugyanakkor hiba külföldről várni a segítséget, és még csak nem is célravezető: ha ugyanis valaki szerez – mondjuk – egymilliárd forintot egy kampányra, akkor a Fidesz és a kormány tíz milliárdot fog bevetni ellene. Ameddig nincsenek rendes médiaviszonyok és nincsenek törvényileg betiltva a kormányzati hirdetések, addig nem lesz esélye senkinek. A külföldi támogatás ilyen körülmények közt csak egy plusz támadási felület az ellenzéken.
Jelenleg az a helyzet, hogy a pártok a költségvetési támogatásból élnek, tagdíjbevételük alig van. Emiatt pedig függő helyzetben vannak, hiszen a Fidesz diktálhat nekik, és ha nem jól viselkednek, elveszi a támogatást. Ami még most sem kevés: 2021-ben az összefogás pártjai összesen 2,7 milliárd forint állami támogatást kaptak (plusz a frakciók kerete és a pártalapítványok pénze). Ekkora nagyságrendből azért már lehetett volna félretenni a kampányra, de a jelek szerint voltak más, sokkal fontosabb kiadások…
Ha engem megkérdeztek volna – de nem kérdeztek – óva intettem volna az MMM-et és az ellenzéki kampányt mindenféle amerikai támogatástól. Bár elvben nem tartom ördögtől valónak, hogy egy demokratikus ország törvényesen működő szervezete támogassa egy másik országban a demokrácia helyreállítását, a fentiek miatt nem volt ez jó ötlet. Ha ez a pénz tényleg magyar magánszemélyektől származik, adhatták volna közvetlenül is.
Én ebben hiszek, a kisebb összegű magánadományokban. Ha elég sok támogatónk van – mert a politikánk meggyőző és hiteles –, akkor sok ember apránként össze fogja adni a szükséges pénzt. Ahogy azt már több mint két éve megírtam: Kérni valójában nem szégyen, hanem az ellenzék előtt álló egyetlen út – már ha valamit még kezdeni akar azon kívül, hogy felháborodva szónokol az ülésteremben, amíg csak meg nem vonják a szót.
