A magyar szabadság napján elmondott beszédem

Tisztelt emlékezők!

Valamiért kevésbé ismert az a tény, hogy június utolsó szombatja hivatalos állami ünnep Magyarországon: ez a Magyar Szabadság Napja. Arra emlékezünk, hogy 1991 június 19-én az utolsó megszálló  katona is elhagyta hazánk területét. Pedig számos okból fontos lenne minden évben megemlékezni erről az eseményről. Ungváry Krisztián hamarosan beszél majd, és talán elmondja, amit a történelmi tényekről tudni kell. Én ezért csak két fontos momentumra szeretném felhívni a figyelmet.

Az első: bár létezett Magyarországon a szocializmusban is egy tiszteletre méltó, de kis létszámú ellenzék, a szovjet hadsereg kivonulását nem ők kényszerítették ki. Lényegében maguktól távoztak, mert nem bírták fizetni a megszállás költségeit. Bár 1956-ban a magyarok megmutatták szabadságszeretetüket a Világnak, a forradalom leverése után a magyar társadalom az emigráció vagy az alámerülés, a beletörődés, a kibekkelés taktikáját választotta. 

„Úgysem lehet mit tenni” – mondták, és a legtöbb embernek az volt a fontos, hogy neki személyesen nehogy baja essen. Próbáltak alkalmazkodni a rendszerhez. Kádár János és az MSZMP ajánlata sikeres volt, a szocialista rendszer még 34 évig fennmaradt. 

Ijesztő belegondolni, de ez most is egy reális lehetőség a társadalom és az egyén számára. Ha a többség ezt választja, Orbán Viktor és a Fidesz rendszere még nagyon sokáig fennmaradhat, de ez ugyanúgy lecsúszáshoz vezet majd, mint ahogyan oda vezetett a szocialista diktatúra is.

A második: A szocialista diktatúra több mint 40 évig tartott Magyarországon. Annak a diktatúrának a fenntartásában kiemelt szerepe volt a megszálló szovjet hadseregnek. Bizonyos szempontból ez volt az előző generáció szerencséje. Azok ugyanis, akik később születtek, joggal kérdezhetik szüleiket és nagyszüleiket: hogyan hagyhatták ezt? Ők pedig teljes joggal mondhatják, hogy hát itt voltak az oroszok! 

Nekünk most, ebben a demokráciából diktatúra felé menetelő, egyre inkább széteső és lecsúszó országban nincs ilyen mentségünk, nem mondhatjuk a gyerekeinknek és az unokáinknak, hogy nem tehettünk semmit, mert itt voltak az oroszok! Csak rajtunk múlott, hogy idáig jutottunk, mindannyian felelősök vagyunk érte, ha eltérő mértékben is.

A felelősök keresése természetesen felesleges lenne. Most, amikor a tanárok-diákok csatája elveszni látszik – a szeptemberi, esetleges polgári engedetlenség méretékét még nem látjuk –, sokan kérdezik, hogy mégis mit lehet most csinálni azon kívül, hogy aki teheti, szüleit, rokonait, barátait hátrahagyva távozik az országból? 

A kedvenc futballközhelyem, hogy fejben dől el minden. Ez alapján a legtöbb ember teendője egyszerre nagyon könnyű és egyszerre pokolian nehéz. Be kell látni először is, hogy a rendszer kiépült, a jelenlegi feltételek mellett SZINTE lehetetlen választáson legyőzni a hatalmat. Csoda kellene hozzá, de a csodában bízni a legrosszabb és legvédhetetlenebb stratégia. 

Változás csak akkor lesz, ha elegen belátjuk: hazug vagy buta, aki azt ígéri, valamilyen új felállással, egy másik miniszterelnök-jelölttel vagy tejjel-mézzel folyó Kánaánt ígérő választási programmal győzni tud. A Fidesz ugyanis cinkelt lapokkal játszik. Az egyetlen működőképes stratégia, ha először kivívjuk a demokratikus választások feltételeit és aztán azon megsemmisítjük a Fidesz hatalmát. Tudom, hogy ez rossz hír, de őszintének kell lenni: nem lesz egyszerű! 

A játékszabályok megváltoztathatóak, de csak akkor, ha elegen küzdünk érte. És itt az elegen szóra helyezném a hangsúlyt. Jelenleg épp az az egyik nagy bajunk, hogy egyre kevesebben vannak, akik hajlandóak még aktívan politizálni; egyre többen választják az emigráció vagy az alámerülés útját. Ezt a trendet kell megfordítanunk, ami nem egyszerű, hiszen szinte mindent elölről kell kezdenünk! 

A kulcsszó a hálózat vagy hálózatosodás. El kell elejteni a „le kell menni vidékre” mantrát! Eddig hiába vártuk, hogy a költségvetésből finanszírozott parlamenti pártok kiépítsék a rendszerrel szemben állók országos hálózatát. Kivételek, tisztességes emberek mindenütt vannak, de a pártok működése szépen belesimult a rendszerbe, annak leváltását tőlük várni megint csak a csodavárás kategóriája. 

Egyszerűen megkerülhetetlen és minden változás alapfeltétele egy olyan ellenzéki hálózat létrehozása, amely jelen van mindenhol, a legkisebb falvaktól a legnagyobb városokig, a tanárok, a gyári munkások és a biciklis pizzafutárok közt is! Az nem elég, hogy a nagyobb városokban van néhány önkormányzati képviselőnk. Hatalmas feladat ez, amiről beszélni már nagyon sokat beszéltünk róla, már csak meg kell csinálni. Enélkül viszont lehetetlen kiharcolni a tisztességes választás feltételeit, és későbbi, valódi választáson legyőzni a Fideszt.

Van egy ennél is nehezebb feladatunk: új politikai kultúrát, ha úgy tetszik, ellenkultúrát kell létrehoznunk. Az 1990-es rendszer minden pozitívuma ellenére végül is nem élvezte a társadalom széles rétegeinek a támogatását. Ez 2010 után derült ki igazán, amikor is senki nem akarta megvédeni ezt a rendszert, sőt, alig várták hogy legyen már vége.

A Fidesz rendszere a népre hivatkozik, de valójában ez egy ránk kényszerített rendszer, és még az elitek alkuja is hiányzik, ezt csak egy ember és szűk köre akarta.

Annak a hálózatnak tehát, amiről az előbb beszéltem, nem csak az a feladata – főleg nem az –, hogy plakátot ragasszon. Az a feladata hogy létrehozza azt a politikai ellenkultúrát, amire érdemes leváltani a Fidesz-rendszert, és amely képes hosszú távon is stabilitást biztosítani. Nehéz ez? Naná, hogy nehéz! De nincs más választásunk! 

Végül, ha ma arra emlékezünk, hogy 32 éve elhagyta az országot az utolsó megszálló szovjet katona is, természetesen nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy ma a szomszédunkban háború zajlik. Minden nap sokan adják életüket azért, hogy egyszer majd ők is megünnepelhessék a megszállók távozását. Kiáltsuk velük együtt: 

Ruszkik, haza!